Az Alcatraz-sziget (vagy egyszerűen Alcatraz, a popkultúrában elterjedt neve szerint “a Szikla”) egy kis sziget a San Francisco-öböl közepén, Kalifornia államban. Először világítótorony, majd katonai erődítmény, később börtön volt, ma múzeum és 1986 óta nemzeti emlékhely. A Nemzeti Park Szolgálat (National Park Service – NPS) gondozza és a Golden Gate National Recreation Area része.

Alcatraz-Island-USA

Mai neve a környéket felfedező spanyol Juan Manuel de Ayala hajós által adott La Isla de los Alcatraces (“A pelikánok szigete”) angolosodott formája.
A nagyközönség számára leginkább az 1934 és 1963 közt a szigeten működött maximális biztonságú börtönről nevezetes, aminek falai közt töltötte büntetését két világháború közti időszak nagy gengsztereinek “színe-java”, mint Al Capone vagy George R. Kelly.

Kalifornia már 1850-ben állami rangot kapott, és az aranyláz hozta gazdagság növekedésével szükségessé vált az amerikai jelenlét biztosítása. Az Alcatraz-sziget kitűnő lehetőséget nyújtott egy erőd építésére, az öböl védelme érdekében.
A Csendes-óceáni Mérnöki Bizottság így jellemezte a terület taktikai értékét: “A természet mintha direkt egy erődítménynek találta volna ki a szigetet: minthogy az öböl bejáratának közepén fekszik, ágyútűzzel tudja beborítani északon az Angyal-szigetig, délen a városig, nyugaton pedig a külső telepekig húzódóan az egész környéket. Egy San Franciscóba igyekvő hajónak legalább egy mérföldnyi távolságon belül meg kell közelítenie.”

Millard Fillmore elnök hozta a döntést, amely szerint egy nagyobb területet, számos öbölbéli szigettel együtt a hadsereg használatába adott. Az Alcatraz a Lime Pointtal és a Ford Pointtal kiegészülve alkotta volna a város háromszög alakú védelmi rendszerének csúcspontjait a hadsereg tervei szerint. A Lime Pointon azonban sohasem épült meg az erődítmény, mert az állam nem tudott megegyezni a terület tulajdonosával a vételárról.

1853-ban kezdődtek az Alcatraz erőd építési munkálatai, amelyet a hadsereg mérnöki egységei végezték James McPherson hadnagy vezetésével. Nehéz volt elég munkaerőt találni, mert a legtöbb férfi inkább aranyásással próbált pénzt szerezni, mint bérmunkával. Problémát jelentett a megfelelő minőségi építőanyagokkal való ellátás is. A homokkövet a szomszédos Angyal-szigetről hozták, de a gránit jelentős részét Kínából importálták. 1858-ra épült fel az erődítmény, az első legénysége (200 katona) a következő évben érkezett meg. Az első parancsnok Joseph Stewart százados volt.

18387-4

Robbantásokkal, tégla- és sziklafelhalmozásokkal lépcsőzetes falakat alakítottak ki a sziget partjain. Huzagolatlan Columbiad ágyúkat helyeztek el észak, dél és nyugat felé, melyek megfelelő tűzerőt biztosítottak az ellenséges hajók távoltartására. Az erőd oldalsó védelmét caponiereken elhelyezett mozsárágyúkkal oldották meg. A világítótorony közelében épült fel téglából a citadella, amely a végső védelmi vonalat jelentette. A lőréses ablakokkal felszerelt kétemeletes épület felső szintjeiben volt a kaszárnya, az alagsor pedig élelmiszer- és lőszerraktárnak, konyhának és ebédlőnek adott otthont. Az egész épületet mély várárok vette körbe, amelyen csak egy felvonóhídon keresztül lehetett átkelni. Békeidőben 100, ostrom idején 200 ember elhelyezésére tervezték. Ezzel a létszámmal négy hónapos ostromig tartottak volna ki a készletek.

A magas falak miatt a szigetre csak a dokkon keresztül lehetett bejutni. A dokktól a citadelláig vezető utat is mozsárágyúk vigyázták és lőrések tucatjaiból lehetett közvetlen közelről lőni az ellenséget. A passzív védelmet itt is száraz várárok, felvonóhíd és vasalt fakapuk biztosították.

Az amerikai polgárháborúban harci eseményekben nem vett részt, habár további megerősítéseket is kiviteleztek (például: 1864-ben állították fel a 15 inches Rodman ágyúkat). Kaliforniában mind az unionistáknak, mind a konföderalistáknak voltak támogatói, de az erőd vezetése, mint az állam nagy része is, az északiakhoz húzott. Így a részvétele arra korlátozódott, hogy elfogott déli szimpatizánsokat és hadifoglyokat tartottak benne fogva. Felismerve, hogy elzártsága miatt szinte lehetetlen innen a szökés, több más erődítményből is ide szállították a rabokat, majd 1861-től hivatalosan is a csendes-óceáni hadosztály katonai börtöne lett.

Katonai börtön

1867-ben épült fel a börtönnek helyet adó téglaépület. Korábban a foglyokat az őrház alagsorában, és egy 1863-ban épült faépületben tartották fogva. Az elítélteket az erődítési munkálatokban és az építkezéseken foglalkoztatták, sőt néhányukat naponta átszállították a közeli támaszpontokra ottani munkavégzés céljából. A megbízhatatlan foglyok belső feladatokat láttak el vagy végig a cellájukban maradtak. Megkülönböztetésükre ruhájuk hátuljára egy nagy ?P? betűt varrtak, az angol prisoner = rab rövidítéseként.

Az USA nyugat felé való terjeszkedése miatt egyre szaporodtak az indiánokkal való konfliktusok, így az elfogott őslakosok száma is növekedett. Közülük számos az Alcatrazba került. A jelentősebbek egyike volt Paiute Tom, aki a hadsereg szolgálatában állt, mint nyomolvasó és két nappal ideszállítása után árulásért lelőtték az őrök. Két másik indián, Broncho és Sloluck, az Északkelet-Kaliforniába küldött békekövetek legyilkolásában játszott szerepükért kerültek őrizetbe. A többi bűntársukat rögtön felakasztották, Ulysses S. Grant elnök közbenjárására kímélték meg az ő életüket. Broncho betegségben halt meg a szigeten, Sloluck öt év után szabadult és csatlakozott megmaradt népéhez egy rezervátumban. Kaeana apacs törzsfőnök, Geronimo fegyvertársa, 2 évre került az intézménybe. Szabadulásakor ezt a jelentést írták róla: ?Ittléte teljes jellemátformáláshoz segítette.?

1895 januárjában 19 hopi indián érkezett a börtönbe Észak-Arizonából. Ezek a falufőnökök megtagadták az együttműködést a kormány oktatási programjával. Idejük nagy részét farönkök fűrészelésével töltötték, de néhányuk számára lehetővé tették, hogy ellátogassanak San Franciscó-i iskolákba, ahol, egy akkori újság szavaival élve, láthatták: ?a szorzótábla nem harap?. Miután beleegyeztek az együttműködésbe, szabadon engedték őket, de miután visszatértek otthonukba, továbbra is ellenálltak az újításokkal szemben.

Az 1898-as spanyol-amerikai háború idején számos hadifoglyot szállítottak ide, számuk 450 körül mozgott. A Fülöp-szigetekről fertőző trópusi betegségekkel hazatérő katonák egy részének is Alcatrazt jelölték ki karanténnak.

A hely egyre szűkösebbé vált, az erőd védelmi funkcióját pedig lassan elvesztette, így hozzákezdtek a sziget teljes átépítésének. Folyamatosan leszerelték a több mint száz elavult ágyút is, 1891-re már csak hét darab maradt. Az alakulótéren felhúztak egy újabb épületegyüttest, amely három 2 szintes faépületből állt, cölöpkerítéssel körülvéve. A fa építőanyag miatt mind a felső, mind az alsó börtön tűzveszélyes hely volt. 1902-ben egy olajlámpás miatt majdnem az egész alsó börtön leégett, a piromániás elítélt George ?Firebug? Bender pedig a felső börtönt akarta a földdel egyenlővé tenni.

Az 1906-os földrengés után 176 köztörvényes bűnözőt áthoztak a szigetre kilenc napra, hogy megfelelően tudják őket fogva tartani, amíg újjáépítik a leégett szárazföldi börtönöket. 1907. március 21-én vesztette el erőd besorolását és lett hivatalosan is “csak” katonai börtön. A gyalogsági katonákat a katonai rendőrség emberei váltották fel.

Szükségessé vált a teljes felújítás, amelyet Reuben Turner őrnagy tervei alapján végeztek. A teljes citadellát lerombolták, csak az alagsort hagyták meg. 1912-re épült fel az új börtön, az akkori világ legnagyobb vasbeton épülete, amelyen belül kialakítottak konyhát, ebédlőt, kórházat, adminisztrációs helyiségeket és négy blokkba rendezve hatszáz cellát. Saját erőművet is kapott, hogy az energiaellátás és a fűtés zavartalan legyen.

Az elítélteket három csoportba osztották az ítéletek súlyának megfelelően, mindegyik csoportra külön szabályozás vonatkozott. Például a hármas (legsúlyosabb) osztálya sorolt elítéltek nem kölcsönözhettek könyvet a könyvtárból, nem kaphattak levelet és nem fogadhattak látogatókat és állandóan szigorú csendrendelet vonatkozott rájuk. A belső szabályok megsértőinek súlyos következményekkel kellett számolniuk: magasabb osztályba sorolhatták, keményebb munkára vagy száraz kenyér és víz diétára foghatták, esetleg egyenként 5,5 kilogrammos boka és csuklógolyó viselésére kötelezhették őket. Érdekesség, hogy a cellákat csak alvásra használták, napközben nem lehetett ott tartózkodni, ez alól csak a magánzárkával büntetettek képeztek kivételt. Az első és második osztályba sorolt rabok a börtön bármely területére mehettek, kivéve az emeleten levő börtönőri barakkba. Ezidőtájban a civil lakosság legnagyobb hányadát a kínai munkások alkották.

1915-ben börtönről fegyházra nevezték át, amivel párhuzamosan kissé lazultak a fogvatartás szabályai, de még így is megfelelően szigorúak maradtak. A hangsúly az oktatásra és rehabilitációra terelődött. Az elítéltek testi, szellemi és katonai kiképzésen estek át, sokan a büntetésük letöltése után újra állományba vonulhattak. Az egyes munkákat megbízhatóság alapján kiosztva, voltak, akik a szigeten élő családoknál segítettek, főztek, takarítottak, a gyerekekre vigyáztak, de olyanok is, akik egész álló nap követ törtek. A sziget keleti felén levő nagy virágoskerteknek a rabok tették le az alapjait. A Kaliforniai Virágegyesület (California Spring Blossom and Wild Flower Association) 1924-ben 45 kiló virágmaggal és 300 fa-, illetve cserjecsemetével járult hozzá a sziget megszépítéséhez. A rabok számára sportolásra is lehetőség nyílott, az 1920-as évek végére baseballpályát is építettek. Péntek esténként ökölvívó-mérkőzéseket tartottak az elítéltek részvételével, amire még a városiak is ellátogattak.

Természetesen még így is voltak szökési kísérletek, de a legtöbben visszafordultak vagy megfulladtak a jéghideg vízben. Sikeres szökések akkor történtek, amikor valaki a szárazföldi támaszpontok egyikéről próbált meg munkaidő alatt eltűnni.

Szövetségi börtön

A nagy gazdasági világválság idején felszínre került az intézmény legnagyobb problémája: az ellátmány és utánpótlás szigetre szállítás miatti óriási fenntartási költsége, amit a hadsereg nem tudott felvállalni a továbbiakban. A rabok többségét Fort Leavenworth-be (Kansas) és Fort Jay-be (New Jersey) szállították át és 1934. január 1-jén az Igazságügyi Minisztérium alá tartozó Börtönhivatal (Bureau of Prisons – BOP) átvette az intézmény kezelését, az szövetségi büntetés-végrehajtási intézetté alakult. A 32 legproblémásabb katonai fogoly az újonnan alakult börtön első rabjaiként a szigeten maradt.

A világválság bűnözési hullámot indított el országszerte, aminek megállítása érdekében a kormányzat jelentős erőket mozgósított. Szükség volt egy új börtönre, ahova a legveszélyesebb elkövetőket gyűjthetik. Elvárás volt, hogy kellő megfélemlítő és elrettentő erővel, valamint a szökés gondolatát is teljesen értelmetlenné tevő biztonsági rendszerrel rendelkezzen. Habár szó volt egy alaszkai helyszínről is, végül Alcatrazra esett a választás. Homer Cummings főügyészt és Sanford Batest, a BOP vezérigazgatóját tekinthetjük az új intézmény szülőatyjainak. Ide azokat a bűnözőket hozták, akikkel más intézményekben már probléma volt, egy bíró sem küldhette őket közvetlenül ide. Emiatt emlegették úgy is, mint “börtön a börtönben”.

Miután sikerült a város lakosságát meggyőzni, hogy semmiféle veszély nem fenyegeti őket, a következő lépés a megfelelő igazgató megtalálása volt. James A. Johnstonra esett a választás, aki 20 év tapasztalattal rendelkezett már, mint fegyházi alkalmazott, a San Quentin és Folsom börtönök igazgatói tisztjét is betöltötte. Amikor elfoglalta az Alcatraz igazgatói székét, lehetősége volt bármelyik szövetségi börtönből toborozni a személyzetet.

James A. Johnston személyiségére egyaránt jellemző volt a szigorúság és a humanizmus, hitt abban, hogy megfelelő módszerekkel a bűnözőket integrálni lehet a társadalomba. Ennek kulcsát a megfelelő foglalkoztatásban látta, hogy az elítéltek célokkal rendelkezzenek és érezzék, hogy valami hasznosat tesznek. Egyik ilyen híres kezdeményezés részeként például Kalifornia útjait újították fel. A munkákat nem pénzzel, hanem különböző kiváltságok juttatásával fizették meg. Számos elítélt visszailleszkedését segítették az igazgató által indított képzési programok is. A szabályok megsértőit a lehető legszigorúbban büntette. Nem riadt vissza attól sem, hogy a kivégzéseket személyesen felügyelje vagy a hírhedt bűnözőket fegyelmezze. 14 évig volt az Alcatraz igazgatója.

1934 áprilisában kezdődött el a korszerűsítés: a cellákba bevezették a villanyt, a rácsokat erősebbre cserélték, fémérzékelő kapukat telepítettek az étkező és a munkaterületek bejáratához, a csatornákat körbebetonozták, az ebédlő mennyezetébe könnygázkibocsátókat építettek, a folyosók végére pedig kisebb fegyverraktárakat telepítettek, ahonnan az őrök a lehető leggyorsabban fegyverhez juthattak.

350 cella került kialakulásra négy blokkban, a maximális rablétszámot pedig 300-ban határozták meg. (A rekord 302 fogoly volt egy időben). Az “A” blokkot nem használták. Ezek az adatok ellentmondanak az elképzeléseknek, hogy az Alcatraz volt az ?USA Ördög-szigete?, ahogy azt számos könyv és film lefestette. Nem volt példa nélküli, hogy elítéltek kifejezetten kérték, hogy ide helyezzék őket a jó körülmények miatt.

Willie Radkay fegyenc egy vele készített interjúban elmondta, hogy az őrök tisztelettel bántak velük és az étel a legjobb volt az egész büntetés-végrehajtást tekintve.

Alapesetben minden rabnak csak az ételhez, ruházkodáshoz és orvosi ellátáshoz volt joga. A fegyencek fegyelmezésére a legjobb eszköz a kiváltságok megvonása volt. Az első három hónapban nem engedélyezték számukra a látogatófogadást. Utána is csak az igazgató személyes engedélyével lehetett havi egy beszélőjük. A börtönkönyvtárhoz korlátozott hozzáférésük volt, nem olvashattak újságot vagy hallgathattak rádiót. A könyvek közül is csak a jóváhagyottakhoz juthattak hozzá. A levélírás és fogadás nem volt alapvető jog, akinek kijárt, annak levelét is cenzúrázás és újragépelés után postázták csak.

Híres elítéltek

“A Szikla” legendájának kialakulásában nem kis szerepe volt az itt fogva tartott híres vagy éppen hírhedt bűnözőknek. A legismertebb közülük vitathatatlanul Al Capone volt, akit 1934-ben szállítottak át ide atlantai börtönéből. Többször összetűzésbe került James Lucas-szal, egy texasi bankrablóval, aki egyszer hátba is szúrta. Az egyik börtönsztrájkban nem vett részt, emiatt társai kiközösítették. 1939 novemberében helyezték szabadlábra meggyengült egészsége miatt.

Robert Stroud ?Alcatraz madarásza?-ként lett ismert. Erőszakos természete miatt több börtönt is végigjárt, még halálbüntetésre is ítélték, amit 1920-ban Woodrow Wilson elnök életfogytiglani szabadságvesztésre mérsékelt. Már azelőtt írt két könyvet a kanárikról és betegségeikről, mielőtt az Alcatrazba szállították. Az őrök azért engedélyezték számára a madarak tartását, mert javulást reméltek tőle a súlyosan antiszociális Stroud állapotában. Ő kihasználva a helyzetet, sokszor rejtett el nem engedélyezett tárgyakat a madarai ketrecében. A tudományos kísérleteihez igényelt anyagokból pedig házi főzésű szeszeket állított elő. 1942-ben kezdte meg 17 éves Alcatrazi tartózkodását, amelyből 6 évet a ?D? blokkban, 11-et a börtönkórházban töltött. 1963. november 21-én halt meg a Missouri állambeli Springfield Szövetségi Börtönkórházában, ahova 1959-ben utalták.

George “Machine Gun” Kelly 1934. szeptember 4-től 1951-ig volt a sziget foglya. Ittléte alatt folyamatosan olyan rablásokkal és gyilkosságokkal dicsekedett, amiket soha nem követett el. Johnson igazgató példás fegyencnek tartotta.

Szökési kísérletek

A cellák nem közvetlenül a főfal mellett helyezkedtek el, így ha egy fegyenc valamilyen módon ki is tudott jutni a cellájából, még akkor is le kellett küzdenie a főépület falait, hogy a szabad ég alá jusson.

A börtön 29 éves működése alatt 14 szökési kísérlet történt, melyekben 36-an vettek részt, ebből 23-at elfogtak, 6-ot lelőttek, 2 pedig megfulladt. Valószínűleg az ismeretlen sorsú maradék 5 rab is hullámsírban végezte.

Egy legenda szerint a szigetet körülvevő öblöt benépesítő cápák miatt innen lehetetlen volt megszökni. De ez nem igaz: a Szikla környéki vizekben ugyanis csak közepes termetű, dögevő cápák élnek, amelyek nem veszélyesek emberre. Sokkal veszélyesebb az örvénylő, kiszámíthatatlan és hideg víz. Hivatalosan mindössze két ember ért partot: az egyik egy szállítóhajó fedélzetén, a másik pedig az öböl átúszása után, ám őket azonnal elfogták a hatóságok.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s