Ismét egy random cikk a vonatról.

Sziasztok!

Nem is tudom hol kezdjem az egészet hiszen ez egy újabb spontán írás, amikor arról mesélek nektek, ami éppen aktuálisan a fejemben van. Most igazából konkrétan nincs semmi olyan érdemi témám, ami megérne egy hosszabb terjedelmű cikket. Túl hosszú, és fárasztó volt számomra ez a mai nap, ahhoz, hogy így este 9 óra után még gondolkodni tudjak. 😀 Tudjátok én egy amolyan bugyuta ember vagyok, akinek van ez a kis bugyuta blogocskája. Ezen ma reggel mondjuk jót derült az egyik kolléganőm a tanáriban, aki nem értette, hogy miért is ezt írtam a cím alatti fejlécbe.

Sokszor túl sok minden kavarog a fejemben, sokat agyalok azon, hogy hogyan élem az életem most, és hogy mindezt hogyan tettem az elmúlt évek során. Ehhez a legjobbak ezek a vonat utak, hiszen tényleg itt rá vagyok kényszerülve arra, hogy semmit ne csináljak, és itt tudok igazán kikapcsolni, valamint a gondolataimmal együtt lenni. Szóval mostanság is sokszor eszembe jutott, hogy vannak olyan dolgok, amiket csinálhattam volna másképp gyerekként, de mindig arra jutok, hogy nem sírok vissza semmit.

Biztos vagyok benne, hogy másképp alakult volna az életem, ha már gyerekként is nyitottabb vagyok másokra, és megpróbáltam volna barátokat szerezni, kiépíteni egy kapcsolati rendszert. Mindezt nem tettem, mert volt egy személy az életemben, aki azt mondta, hogy az iskolában tanulni kell és nem haverkodni. Miután ezt sokszor hallottam, tényleg elkezdtem magam elszigetelni, különc lettem. Ez a személy nem más volt, mint a nagymamám. Nagyon szeretem őt a mai napig annak ellenére, hogy 2013 óta nincs közöttünk, de be kell ismernem, hogy sok dologban túlságosan is rosszul látta a világot, és részben miatta lettem zárkózott. Jó, szerencsére azóta lettek barátaim, több olyan van, akire bármikor számíthatok, de az az igazi sokévtizedes barátság, ami óvodában, vagy iskolában kezdődik, az kimaradt az életemből. Korábban sokszor irigykedtem volt osztálytársaimra, akik az iskola óta barátok maradtak, de ez az érzés már régóta eltűnt. Megtanultam elfogadni a múltban történteket, és nem azon agyalni, hogy jujj de szar, hogy ez, meg az nem úgy történt. Azért őszintén szólva egy nagy vágyam maradt, szeretném, ha még ebben az életben egy osztálytalálkozót össze tudnánk hozni. Szívesen találkoznék mindenkivel, és kíváncsian meghallgatnám, hogy kinek hogyan alakult az élete.

Szokásomhoz híven John Williams zenéket hallgatok most is miközben ezeket a sorokat írom, és éppen most megy a Schindler listája, aminek csoda szép hegedű szólója van. Akárhányszor meghallgatom kiráz tőle a hideg, és belekönnyezek a végén. Sokszor zenehallgatás közben szoktam rájönni, hogy mennyi mindent kihagyok az életemből azáltal, hogy ennyi helyen próbálok helytállni, és közben magamat konkrétan leszarom. Mint, ahogyan egy korábbi cikkemben is említettem tavaly nem voltam színházban, és moziban is csak mindössze két alkalommal jártam. A finnországi utazásomon kívül meg csak Komáromba utaztam, akkor is csak, ha dolgozni mentem. Ajjajj, egy sekélyes életem volt 2018-ban. 😀 Ez idén viszont változni fog, hiszen, ha velem szembe jön valami, akkor azt megragadom, és nem hagyom, hogy odébbálljon. 😀

Sok mindent szeretnék kipróbálni, átélni, idén úgy érzem, hogy új tapasztalatok szerzésére van szükségem, ami nem feltétlenül merül ki az angol tanításában. Éppen a minap kérdezte meg valaki, hogy nem untam-e még bele. És erre annyit tudtam csak válaszolni, hogy a köznevelésből kiábrándultam, de a nagybetűs tanításból nem. Tényleg igaz, hogy a köznevelés már korántsem áll olyan közel a szívemhez, mint egykor, és teljes mértékben tudom, hogy hosszútávon nem tudom magam egy középiskolában elképzelni magam főállású tanárként. Szeretném tovább folytatni inkább ezt a szabadabb vonalat, amikor nincs meghatározva fixen, hogy mennyit kell dolgoznom, és mellette bármilyen más tevékenységet tudjak folytatni.

Közben beért a vonatom a Keletibe, így mára csak ennyi random sztorizás maradt. Legközelebb innen folytatjuk…

Jó éjszakát mindenkinek!

Reklámok

One thought on “Úton haza

  1. Régi barátságok az én életemben sincsenek. De mindig vannak olyanok, akikkel jól érzem magam, még ha nem is igazán szoros a kapcsolat. Amúgy azért nincsenek több évtizedes barátaim, mert ha egy élethelyzet véget ért, mindig megszűnt a kapcsolat. Ha elvégeztem egy iskolát, akkor mindig szétszóródtunk, nem találkoztunk már az osztálytársakkal. Nem volt miért. Ha elmentem egy munkahelyről, nem találkoztunk már a munkatársakkal. Nem volt miért.

    Osztálytalálkozóra nem járok, mert elég erőltetettnek érzem, hogy 5 évente kötelezően összejöjjek olyanokkal, akikkel a jelenlegi életünkben már semmi közös nincs és már csak a múlt köt össze, amire egyre halványabban emlékszünk. 5 évig nem látjuk egymást, nem tudunk egymásról semmit, de 5 évente kötelező jelleggel mindenki összejön és próbálunk valamit kezdeni egymással. Ez nem az én műfajom…

    Zenében nekem ő a kedvencem: http://petruskaandras.hu/ (Ki az a John Williams?)

    “ha velem szembe jön valami, akkor azt megragadom, és nem hagyom, hogy odébbálljon.” – Ezt nagyon jól teszed.

    “a köznevelésből kiábrándultam, de a nagybetűs tanításból nem.” – Vállalkozásban, magántanárként képzeled el magad? Vagy a nyelviskola elég kompromisszum? (Nem köznevelés, szabadabb, de mégis stabil, biztos háttér.) Amúgy már régóta akartalak kérdezni: a nyelviskolában milyen korosztályt tanítasz?

    Sok sikert a szabad élethez!

    Kedvelés

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s