Sokszor nem is a külső változás a legfeltűnőbb. 

Sziasztok!

A második nap Komáromban, és megöl az unalom. Emiatt úgy döntöttem, hogy holnap este visszavonulok Budapestre egy kicsit. Pénteken pedig esküvőt fogok fotózni, úgyhogy nagy az örömöm.

Most úgy döntöttem, hogy egy kicsit írok megint a múltamról, de ezt nem azért csinálom, hogy bármilyen önsajnáltatást hozzak össze most, vagy bármi olyan célom lenne, ami miatt ajnároztatnám magam, csak szimplán belefutottam egy szituációba. Egy olyan szituációba, ami után azt hiszem talán sok fiatalnak lehet segítség, ha őszintén leírom, hogy hogyan éltem meg a korai éveimet. Remélem ezzel az írással, majd sok mostani fiatalnak tudok segíteni, akik hasonlóan éreznek, mint annak idején én.

Szóval a történet az az, hogy belefutottam egy 18 éves fiatalba, akitől az alábbi gondolatok hangzottak el, hogy: “Engem utálnak, és szarba vesznek, mert dagadt vagyok, és ronda. Mindenki, csak bánt emiatt, de már kezdek hozzászokni. Az életnek amúgy sincs értelme! ”  Nem is kell mondanom, amikor felfogtam, azt amit mond enyhén egy déjá vu érzés keletkezett bennem, mert mintha magamat hallottam volna 18 évesen. Bármikor hasonló dolgot hallok a mai napig kiráz a hideg, és eszembe jut az, hogy mennyire borúsan láttam a világot fiatalként.

DSCF4822

Most a kelleténél lehet kicsit őszintébb leszek, amit a családom nem biztos, hogy értékelni fog, de hogy teljes legyen a történet muszáj egy kicsit a családi kapcsolatokat is boncolgatni. A történetem egészen kisiskolás koromig nyúlik vissza. Gyerekként rengeteg időt töltöttem a nagymamámmal, amit nagyon élveztem, de a későbbiekben ez vezetett oda, hogy egy darab szarnak láttam magam, amikor felnőttem.

Nagyon nehéz ezekről írni most, mert nagymamám már hat éve nincs velünk, és nagyon szerettem őt. Bár tudtuk, hogy nincs neki visszaút, amikor nagyon beteg lettt, de minanyiunkat nagyon megrázott, amikor meghalt.

Mint említettem nagyon szerettem vele lenni, és a szüleim is csak jót akartak nekem akkor, amikor kitalálták, hogy iskola után, meg a szünidőben legyek együtt mamával, és ne csellengjek teljesen egyedül. Viszont sajnos azt kell mondanom, hogy ezzel tették nekem a legrosszabbat. Mama nagyon szeretett minket, viszont rengeteg komplexussal harcolt. Mindig azt hitte, hogy ő alacsonyabb rangú másoknál, és próbált mindenkinek kényszeresen megfelelni. Sokszor olyan helyzetekben is megalázkodott, amikor neki volt igaza. És ő ezeket a komplexusait vetítette ki rám, és próbált a saját képére formálni.

Általános iskolás koromban a hétköznap délutánok közös programja a tanulás volt, amit akkor mindig nehezen éltem meg. Minden nap 5-6 iskolai tanóra után, menni kellett mamához, és még meg sem érkeztem már biztos nem volt jó valami. Vagy későn érkeztem, vagy nem úgy állt a ruhám, vagy az volt a probléma, hogy a menzán nem ettem meg azt a kaját, amit nem szeretek, annak ellenére, hogy az ki van fizetve.

Ezután jött az a rész, amit tanulásnak neveztünk. Igazából meg sem érkeztem, és már el kellett kezdeni a tanulást, mert ha szerettem volna pihenni egy fél órát az már szentségtörésnek számított. Talán ez volt az a dolog, amire reggelente felkelésnél már gyomorgörccsel gondoltam. A tananyagot egy elolvasás után, már szóról, szóra kellett volna tudnom, és amikor ezt nem tudtam produkálni, akkor mama mindig olyanokat mondott, hogy én nem szeretem őt, és hogy milyen mocsokként bánok vele. Értitek, csak amiatt, mert egy olvasás után nem tudtam visszamondani az aktuális anyagot akármelyik tantárgyból. Nagyon nem értettem akkor, de hát gyerekként elhittem, hogy én vagyok a mocsok, és nem szeretem őt eléggé.

Ennek köszönhetően az évek alatt folyamatosan komorabbá váltam, és magamba fordultam. Ez kihatással volt az iskolai szociális életemre is, mert mindig azt hallottam mamától, hogy az iskolában tanulni kell, és nem barátkozni. Ezáltal tényleg nem is barátkoztam, szinte minden szünetben egyedül voltam. Természetesen a társaim ezt észrevették, és emiatt sokat bántottak, kiközösítettek. Szó szerint kívülállónak éreztem magam. Egyedül az evésben, és az egyedüllétben találtam meg a boldogságot. Akkor kezdtem el szépen lassan meghízni.

Egy igazi megváltás volt számomra, amikor nyolcadik osztályból elballagtam. Végetért a közös tanulás mamával, az iskolai lelki, és fizikai bántalmazásaim, és egy új lehetőséget kaptam az élettől, hogy tiszta lappal indítsak a középiskolába.

Ez volt az az időszak, amikor elindult bennem valami, de a sok-sok évnyi impulzus azért még ott kísértett. A középsuliban már nem bántottak, de továbbra sem barátkoztam. Az egész annyiból állt, hogy reggel bementem, délután pedig haza. Jah és néhány tantárgyból előrehozott érettségi vizsgát tettem, hogy minél kevesebb óraszámom, és vizsgám legyen az utolsó évre. A legnagyobb boldogség a kaja volt az életemben, ezért fordulhatott az elő, hogy 18 éves, végzős koromra 119 kilót nyomjak.

Ott álltam végzős diákként az érettségivel a zsebemben, és nem volt semmi életcélom. Konkrétan kitaszítottnak éreztem magam. Nem jártam el itthonról, azt hittem, hogy mindenki utál, és ellenem van. Kényszeres képzetem volt, hogy velem azért nem barátkozik senki, mert ronda vagyok, és a kinézetem annyira taszító mindenkinek, hogy már nincs is értelme a létezésemnek.

Aztán egyszer találtam egy videót a Youtube-on, ahol az illető hasonló múlttal rendelkezett, mint én. Rá kellett jönnöm, hogy nem mások utálnak engem, és nem mások nem tudnak elfogadni, hanem én saját magam utálom, és önmagamat nem tudom elfogadni így.

Leültem egy délután, és elkezdtem összeírni, hogy mi kéne ahhoz, hogy boldog ember legyek. A listámon az alábbiak szerepeltek: Angolt tanítani, megtanulni profin fotózni, lefogyni, és mindenben megtalálni a szépet. Nem volt egy egyszerű vállalkozás, de nem lehetetlen.

Elvonultam egy évre, hogy tisztázzam a fejemben kavargó dolgokat. Ezidő alatt autodidakta módon elkezdtem fejleszteni a fotós készségeimet, és belevágtam a fogyókúrába is. A változtatásnak köszönhetően sorra jöttek a lehetőségek. 2011 nyarára a 119 kilóm már csak 92 kiló volt, ezen év júniusában jelentkeztem egy fotós iskolába, ahová fel is vettek, augusztusban pedig életemben először eljutottam Finnországba a Komáromi Finn-Magyar Baráti Körrel. Ezek mind annyi pozitív energiával töltöttek el, hogy elhatároztam sosem szeretnék olyan lenni, mint régen.

Nyitott lettem új dolgokra, sokkal könnyebben álltam hozzá az emberekhez. A Finn-Magyar Baráti Körben, és a fotós suliban megismert társak nem tudták, hogy milyen voltam előtte. Ismét egy új esélyt kaptam az élettől, amire úgy tekintettem, hogy ezt nem szabad kihagyni. Azóta rengeteg mindent másképp látok. Persze sokszor előfordul még manapság is, hogy egy-egy alkalommal borúsabbnak látom a dolgokat, de szerintem ez minden embernél megesik.

A sok régi negatív megnyilvánulásom pedig arra ösztönöz a jövőben, hogy mindennek először a pozitív oldalát lássam meg, és nincs olyan, hogy lehetetlen. A legnagyobb szarból is fel lehet állni, csak akarni kell. Ezt tudom minden olyan fiatalnak tanácsolni, akik úgy érzik, hogy a külvilág pikkel rájuk, hogy először önmagukat fogadják el, és maguknak próbáljanak megfelelni, ne másoknak.

IMG_6531-Edit.jpg

A mőltam nem tudom meg nem történtté csinálni, de őszintén szólva, nem is akarom. Az emlékek megmaradnak. Mind a jók, és mind a rosszak. Sokan azt mondják, hogy a rosszakra nem szabad emlékezni, de én ennek ellenére azt mondom, hogy nem árt, hogyha egy kis negatív példa mindig a szemünk előtt lebeg, már csak azért, hogy milyenek ne legyünk.

Megéri nyitottnak lenni a világra. Vagyis én nem bántam meg, hogy másképp kezdtem el szemlélődni. Nekem nagyon sokat segített, hogy a gyerekkori álmom teljesült, és Budapestre kerültem az egyetem miatt. Amióta pedig hivatalosan is ott lakom, szinte kicsattanok az örömtől. A főváros egy kis energiabomba.

A fotózás és a tanítás is szerves részévé vált az életemnek, így elmondhatom, hogy a kitűzött céljaimat szépen, lassan, de elértem.

A sok negativitás ellenére, sosem haragudtam nagymamámra amiatt, hogy a saját megfelelési kényszerét próbálta kivetíteni másokra, hiszen ezt ő is gyerekkorából hozta magával. Biztos vagyok benne, ha még itt lenne, akkor minden nap morogna nekem, hogy pazarló életet élek, és játszom a nagyvilágit, na meg, hogy családi titkokat fecsegek ki a blogomon, de abban is biztos vagyok, hogy büszke lenne.

Szóval fiatalok! Legyetek nyitottak, lássátok meg mindenben először, a szépet és a jót! Ne másoknak akarjatok megfelelni, hanem önmagatoknak, és mindig azt az utat járjátok, amit ti magatoknak elképzeltetek, ne pedig azt, amit mások szabnak meg nektek. Higgyétek el megéri, hosszabb távon így lehettek igazán boldogok. 😉

Reklámok

3 thoughts on “A változás

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s