Avagy ezért váltok egyetemet.

Sziasztok!

Az elmúlt nyár igencsak eseménydús volt, és ezalatt nem csak az írországi utamat értem, vagy, hogy mennyit tanítottam, hanem úgy összességében sok minden történt. Annyira sok minden, hogy szinte észre sem vettem, hogy már vasárnap szeptember 1-je lesz, hétfőn pedig becsengetnek az iskolákban. Nekem a képzeletbeli csengő majd csak 9-én fog megszólalni. Ezen a napon egy új időszámítás veszi a kezdetét, és részt vehetek majd az első egyetemi tanórámon az ELTE berkein belül. Számomra ez hatalmas öröm, mert amióta az eszemet tudom mindig is ELTE-s hallgató szerettem volna lenni.

Az elmúlt időszakban, amióta nyilvánosságra hoztam, hogy többé nem a Károlira fogok járni, több kérdést és megjegyzést is kaptam ezzel kapcsolatban. Voltak olyan egykori károlis szaktársak, akik nem értették a váltásom okát, és szerintük nincs is ott keresnivalóm, ha nem tudom megbecsülni a Károlit, és nem tudok büszkeséggel beszélni az egyetemről. Egyesek sikert kívánva búcsúztak tőlem, és jócskán akadtak olyan emberek, akik arról érdeklődtek, hogy milyen úton-módon lehet más egyetemre átjelentkezni, mert akármilyen hihetetlen, de vannak rajtam kívül is olyan emberek, akik váltani szeretnének a Károliról.

Most őszintén leírom, hogy számomra mit is jelentette a Károli, és miért is döntöttem a váltás mellett. Szóval én 2013-ban kezdtem első generációs osztatlan tanárisként, emiatt a mi mintatervünkben rengeteg hiba, és logikátlanság volt. Mi voltunk az úgynevezett prototípus, ezáltal minden új tanév elején menni kellett a tanulményi osztályra aláírni a beleegyező dokumentumot, hogy az aktuális tanév mintaterve szerint haladunk a tanulmányaink során. Ezzel csak az volt a baj, hogy a sok variálás következtében olyan kurzusokat szüntettek meg, amiket korábban esetleg elvégeztünk. Így elég nagy para volt, amikor bejelentették, hogy a négy 0 kredites kritériumtárgy teljesítése helyett egy anyanyelvi kritériumvizsgát kell tanni, és eleinte ezt mindenkivel megakarták csináltatni, majd csak a későbbiekben sikerült azt elérnünk, hogy azoknak ezt ne kelljen, akik teljesítették ezeket a tárgyakat korábban. De ez csak mindössze egy kis porszem volt a gépezetben.

Igazából soha nem akartam Károlis lenni. Először azért ide jelentkeztem, mert kishitű voltam, és 21 évesen azt gondoltam, hogy úgy sem lenne esélyem bejutni az ELTE-re, mert az hozzám túl színvonalas intézmény. Két választásom maradt hát. Vagy a Károli, ami még ugye budapesti egyetem, vagy maradok Komáromban, és jelentkezek, az amúgy kétes hírű, Selye János Egyetemre, és akkor legalább nem kell ingáznom, és minden elérhető távban van. Akkor már kezdett megfogalmazódni bennem az a gondolat, hogy én nem akarok életem végéig Komáromban megszomorodni. Nekem nem való a kisvárosi nyugalom. Már akkor életre, pörgésre, és legfőképp barátokra vágytam. Így kerültem hát először a Károlira.

f63e793b-e572-4905-aecb-f65cb2e76ea6-original

Már a legelején egy kicsit azt éreztem, hogy kilógok a többiek közül, mert rajtam kívül talán 3-4 olyan hallgatótársam volt, akik nem friss érettségisként kezdték el az egyetemet. A többiek mind 2-3 évvel fiatalabbak voltak nálam, és bizony akadtak olyan emberek, akik furán néztek ránk. Már elsőévesként az első félévben megtapasztalhattuk, hogy nem mindenkinél a tudás számít, ha számonkérésről van szó. Az első félévünk alatt a hallgatóság 70%-a megbukott egy bizonyos tanárnál, egy bizonyos kurzuson. Persze sokan voltak, akik nem tanultak, és amiatt véreztek el, de szép számmal akadtak olyanok is, akiknek hibátlanul sikerült a beugró, majd a kihúzott témáról több, mint egy órát beszéltek, és a vizsgáztató tanár azt mondta, hogy ez nem elég. Ez bizony a következő félévekben is megtörtént ugyanennél az ominózus tanárnál, és többen emiatt veszítettük el hallgatói jogviszonyunkat. Többek között nekem is amiatt kellett egy fél évre szüneteltetnem az egyetemi tanulmányaimat 2017-ben, mert az utolsó alkalommal is elvéreztem, hiába lett hibátlan a beugrón az évszámos teszt, és a vaktérkép, majd hiába beszéltem másfél órát az általam húzott témáról. De igazából ez is csak egy indok a sok közül, hiszen g*ci tanár minden egyetemen akad, aki úgy értékel, ahogyan neki kedve tartja.

Arról már ne is beszéljek, hogy református egyetem lévén rengeteg egyházi, és morális prédikáció hangzik el, de az ott dolgozó emberek java része nem úgy cselekszik, mint ahogyan arról beszél.

Mindenesetre a múltkori ELTE megosztásom alatt kaptam egy olyan megjegyzést, hogy a Károli magas szintű gyakorlati tudást ad a hallgatóinak. Ez az a dolog, amivel %-osan vitába merek szállni, mert ez nem így van. Az osztatlan tanárképzés három tanszékhez tartozik. Alapjáraton a pedagógia tanszék felel a pedagógiai, és pszichológiai szakmódszertani tárgyakért, ezen kívül pedig a hallgató által választott tantárgyak tanszékei, az én esetemben az anglisztika intézet, és a történettudományi intézet volt felelős a kurzusokért. A szakmódszertani kurzusok száma elenyésző, és a legtöbb pedagógia kurzusokon szinte csak az elit, és jónevű iskolákről volt szó. Egyetlen egy olyan tanár volt, aki említést mert tenni azon intézményekről, ahová problémás, vagy túlkoros diákok járnak. A többi órán mindenhol csoak a fancy, és a csillogás. A másik két tanszék pedig nagyon nehezen tudja elfogadni, hogy nekik nem csak történészeket, és nyelvészeket kell képezniük, emiatt telerakják mindenfajta tölteléktárgyakkal a képzést, amire egy tanárnak egyáltalán nincs szüksége olyan mélységig. Például, ha én nem mentem volna el már másodévesként tanítani, akkor még idáig nem is láttam volna élőben sem tantermet, sem diákokat.

Témánál vagyunk ismét! Egyetemi évek alatt tanítani, vagy bármi olyat dolgozni, ami a szakmába vághat… Huh, ezt igazán nehéz még most is leírni, de nekem sokkal inkább hátrányom származott abból, hogy egyetemistaként a leendő szakmámban tevékenykedem, mint előnyt. Legelőször 2014-ben, az első tanévem végefelé az 5 Perc Angol magazinnál kezdtem el dolgozni. Ha jól emlékszem már vizsgaidőszak volt, és talán valahogyan az utolsó vizsgáim voltak hátra, amikor Nóri megkeresett. Nem is nagyon beszéltem én erről senkinek, meg valahogyan éreztem, hogy ez nem lenne jó, ha kitudódna. 2014 szeptemberének első hetében került megrendezésre a Nyelvparádé nevű rendezvény a Millenárison, ahol az 5 Perc Angol hosszú éveken keresztül kiállító volt, így hát én is mentem velük, és árultam a magazinokat, a könyveket, és az érdeklődöknek szívesen válaszoltam a nyelvtanulással kapcsolatos kérdéseikre is. Itt több akkori egyetemi szaktársamba is belefutottam, akik csodálkozva kérdezték, hogy én mit is keresek ott. Na onnantól kezdve kezdődött 3-4 embernél az állandó zrikálás, hogy itt jön az 5 Perc Gergő, a kis nyelvprofesszor, majd későbbiekben a tanárok is mindig ezzel vágtak vissza, ha esetleg valamit nem értettem, hogy nekem mindent tudnom kell, hiszen én dolgozom egy olyan neves lapnál, mint az 5 Perc Angol. A későbbiekben, amikor tanítani kezdtem a nyelvsuliban, majd a középsuliban ennél csak rosszabb lett a helyzet. Mindössze egy olyan tanár volt, akitől kaptam is némi segítséget, a többiektől csak egy legyintést, és egy oldja meg maga a helyzetet megjegyzést kaptam. Számomra ez hatalmas csalódás volt, hogy ilyen szinten jelen lehet egy felsőoktatási intézményben az irigység, és a rosszindulat.

Túl sok negatív élmény ért a Károlin, és sokszor úgy mentem el a Dózsa úti épület előtt, hogy a rosszullét kerülgetett. Szorgalmi időszakban is csak úgy jártam már csak be, mint a zombi, csak túl akartam lenni az egészen. Már semmi nem motivált, hogy oda járjak.

A fentebb említett 2017-es elbocsátásom alkalmával csillant fel először a remény, hogy végre válthatok, és tiszta lappal indíthatok máshol. Be is adtam a jelentkezésemet az ELTE-re, akkor már volt elég bátorságom hozzá, de a sors úgy gondolta, hogy még nincs itt az ideje, és bár csak két ponttal, de lecsúsztam az ELTE tanárképzéséről. Így hát nem maradt más, mint a “B” verzió, és visszamentem a Károlira. Szerintem tudjátok mindannyian, hogy milyen érzésekkel vágtam bele újra. Csak a nyelviskolai, és középiskolai teendőim tartották bennem a lelket, és csak amiatt csináltam az egészet. Pedig aztán nulla motivációval tök felesleges bármit is csinálni. Nem volt meg a tűz, a varázs, igazából semmi. Csak léteztem. Amire kellett bejártam, amiből vizsgázni kellett levizsgáztam, és ennyi. Nulla egyetemi szociális élettel tengettem mindennapjaimat úgy, hogy minden nap csak azt vártam, hogy leteljen a nap, és mehessek haza.

Januárban úgy döntöttem, hogy adok magamnak még egy utolsó esélyt, és ismét megpróbálok jelentkezni az ELTE-re, hiszen a korábbi 2017-es magas felvételi ponthatárhoz képest 2018-ban drasztikusan, 70 ponttal csökkentették, ezáltal bíztam benne, hogy idén, ha amalik is, akkor nem annyival, hogy a 407 pontommal ne férjek be. Miután beadtam a jelentkezésemet úgy voltam vele, hogy nem élem bele magam a dolgokba, hanem úszok az árral, és lesz, ami lesz. Gondoltam, ha ismét nem jön össze az ELTE, akkor ez egy üzenete a sorsnak, hogy elég, ne tovább, és maradjak a seggemen ott, ahol vagyok. Elfogadtam volna ezt a verziót is, és akkor fogcsikorgatva befejeztem volna a Károlin a tanulmányaimat. De szerencsére nem így lett. Június 24-én este 8 óra után pár perccel érkezett egy SMS, amit sokáig nem is mertem megnézni, mert féltem az újabb pofára eséstől, viszont egy nagyon boldog, és kecsektető üzenet várt abban az SMS-ben.

Képtalálat a következőre: „elte btk”

Az internet világának köszönhetően kiderült, hogy több ELTE-s ismerősöm is van, akik java örömmel mesélte, hogy bár az ELTE nem könnyű, de a hangulat másabb. Persze volt olyan ismerősöm is, aki szerint oda csak sznobok járnak, de akkor meg még inkább ott a helyem, hiszen rám is szokták néha mondani, hogy sznob vagyok. 😀 😀 😀 (vicc, nem kell véresen komolyan venni) Mindenesetre számomra már a pályaalkalmassági vizsgálatnál egy hatalmas pozitivitás ért, hiszen a korábbi Károlis felvételi alkalmával három morcos, besavanyodott ember faggatott, addig az ELTE-n három mosolygós, jókedvű emberrel beszélgettem, akik nem aláztak le, csak mert egy adott pedagógiai helyzetet esetleg másképp oldottam volna meg, mint ők. Mai naptól kezdve már hivatalosan is ELTE-s vagyok. Túl vagyok a beiratkozáson. A procedúra egy kicsit hosszadalmas volt, mert sokan voltunk, ezért egy óra volt, mire sikerült elintézni mindent, viszont a tényleges beiratkozás előtt egy nagyon alapos tájékoztatást kaptunk a szükséges dokumentumokról. (Igaz ezt emailben is kiküldték, szóval, akinek hiányossága volt az igencsak figyelmetlen, és felkészületlen volt.) Akiknek valamelyik dokumentum fénymásolata hiányzott, azt helyben lefénymásolták neki, illetve mindenfajta segítséget igénybe lehetett venni, ha valami nem volt meg. Ez a Károlin soha nem működött. Ha valami nem volt meg, akkor nem lehetett beiratkozni.

Szóval én most tele vagyok energiával, és plusz örömmel tölt el, hogy akadnak ismerősök is, akiktől bármikor kérhetek segítséget, ha valahol elakadnék. A motivációm újra az egekben van, és már várom szeptember 9-ét, hogy azon a helyen tanulhassak, ahol mindig is szerettem volna, na meg, hogy majd valamikor átvehessem az ELTE-s diplomámat. 🙂

One thought on “Ég veled Károli!

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s