Az én történetem az általános iskolai éveimből. 

Sziasztok!

Ez a mai írásom egy kicsit rendhagyó lesz, mert bár magamról fogok mesélni nektek egy kicsit, de ezt most egy bizonyos Facebook csoport miatt is csinálom, nem csak magam miatt. Nem is olyan régen olvashattunk róla, hogy egy budapesti iskolában egy 11 éves kislányt kövekkel bántalmaztak a társai. A történtek után a Facebookon létrejött az Országosan az iskolai bántalmazások ellen névre hallgató csoport, ahová úgymond kötelességemnek éreztem csatlakozni, hiszen engem is bántalmaztak általános iskolában több éven keresztül úgy, hogy a tanárok ebből semmit nem vettek észre.

Elsősorban szeretném leszögezni, hogy ezen írásommal nem magamat szeretném sajnáltatni. Ez már a múlt, 13 év elteltével teljes mértékben túl tudtam lépni ezen, viszont nem felejtek! A saját példámmal szeretnék segíteni azoknak a gyerekeknek, kiskamaszoknak, akik esetleg hasonló cipőben járnak most, mint amilyenben én jártam sok-sok évvel ezelőtt.

A bántalmazással már az iskolában elég korán megismerkedhettem. Első osztálytól fogva céltáblaként szolgáltam az osztálytársaim számára. Alapból egy nehéz helyzetbe kerültem akkor, mert az óvodából egyik csoporttársam sem jött velem az iskolába, így konkrétan teljesen idegen közegbe kerültem. A klikkesedés már itt is fellelhető volt. Az osztályban azok a gyerekek barátkoztak egymással, akik egy óvodából jöttek, vagy korábbról ismerték egymást. Mindig is egy kicsit visszahúzódóbb típus voltam, nehezen barátkoztam, és ezt sokan ki is használták. Amikor szerettem volna közös játékokban résztvenni, akkor soha nem engedték, hogy csatlakozzak. A későbbiekben pedig a kinézetem miatt kezdtek el csúfolni. Kezdetekben pöttyöslabdának hívtak, mert sok volt az anyajegy az arcomon, majd pedig lajhár lett a gúnynevem, amiért többször másoknál lassabban végeztem a feladatokkal. Tudom ezek piti kis apróságoknak tűnnek, de úgy gondolom, hogy a szóbeli bántalmazás is felér akár a fizikai erőszak súlyosságához, pláne 6-7 éves korban.

School-bullying-.jpg

A gyerekek java ilyenkor azzal sincs tisztban, hogy mit tegyen. Sok esetben, ha a tanítóhoz fordulnak segítségért, akkor ők egy szimpla “ne árulkodj, nem szép dolog, egyik füleden be a másikon ki” intelemmel elintézik az egészet. Sajnos tapasztalataim azt mutatják, hogy ez egyáltalán nem használ egy ilyen szituációban. Sőt a legtöbbször csak mégjobban rászállnak a gyerekre, amiért az árulkodott.

Számomra az alsótagozat végig arról szólt, hogy én voltam a pöttyöslabda, a lajhár és az a gyerek, akivel soha senki nem akart játszani. Ezt akkor elfogadtam, egyedül is feltaláltam magam. Nem szóltam se a tanítónénimnek, se a szüleimnek. Egy idő után mindennapossá vált, és nem foglalkoztam a kis sértegetésekkel.

A történetem a felsőtagozat elkezdésével fordult rosszra. Ez egy hatalmas változás volt az osztályunk számára. Nem csak az alsós tanítónénitől való bucsú, és a tanárok sokasága jelentett újdonságot számunkra, hanem az is, hogy létszámhiány miatt az egyik osztályt megszüntették, és az ottani diákokat a fennmaradó három osztályba osztották szét. Ezáltal a mi közösségünkbe került egy olyan gyerek is, akivel korábban már voltak olyan gondok, hogy erőszakos volt és több ízben verekedésbe keveredett.

Nem is kellett sokat várni, hogy megtaláljon engem. Eleinte azzal kezdődött, hogy jobb történelemdolgozatot írtam nála, és nem tetszett neki, hogy én örültem az eredményemnek. Innentől kezdve napi szinten kezdődött a zaklatás. Eleinte a tízóraimat vette el, amit ha nem akartam odaadni, akkor addig pofozott, amíg nem kapta meg. A későbbiekben emiatt nem vittem magammal ennivalót az iskolába, de így mást vett el tőlem. A táskámból ellopta a tolltartómat, amit persze otthon úgy adtam be, hogy elhagytam, több tankönyvembe is halálos fenyegetést írt, illetve a tanítás után az utcán is követett a hazafelé vezető úton. Ezalatt az idő alatt teljesen magamba fordultam. A tanároknak nem mertem szólni, mert tudtam, hogy ez csak olaj lenne a tűzre, a szüleim meg abban az időben annyira sokat dolgoztak, hogy nem akartam ilyennel nyaggatni őket. Gondoltam, hogy majd egyedül megoldom. Nem lett igazam!

A fentebb említett osztálytársamat hetedikes korunkban elvitték egy javítóintézetbe, mert nem csak tőlem lopott. Egy másik osztálytársunk mobiltelefonját lopta el az egyik farsang alkalmával, majd egy másik alkalommal többedmagával betörtek az iskolai büfébe és többszázezres kárt okoztak. Úgy tűnhet, hogy ezzek véget is ért az én kálváriám, de ezalatt a két év alatt még többen kezdtek el célpontként használni, és kisebb nagyobb dolgokkal cseszegetni. Mondhatnám, hogy én váltam az aktuális csicskává. Mivel egyedül voltam, és nem volt senki, aki mellém álljon és segítsen, ezért kénytelen voltam megcsinálni mindent, csak, hogy ne bántsanak. Minden reggel gyomorgörccsel keltem, és sokakkal ellentétben én az óraközi szünetek végén vártam a csengetést, és nem a tanóra végén. Maga volt a pokol számomra. A kisebb ugratások, megfélemlítések egy idő után átmentek fizikai bántalmazásba is.

bullying-soars-amid-lax-school-discipline

Sokszor megesett, hogy már reggel az első óra előtt elkezdődött a napi csesztetés. Tudjátok a tipikus megverjük a kisnyuszit akkor, ha sapka van rajta, meg akkor is, ha nincs. Igazából olyan nagyon komoly verések sosem voltak, csak néha véletlenszerűen fellöktek az udvaron, lerúgtak a lépcsőn, vagy csak poénból vizes tenyérrel rácsaptak a fülemre. Ezutóbbi tettnek köszönhetem, hogy 13 évesen beszakadt a dobhártyám és nem hallok a jobb fülemre.

Akkor azt hittem, hogy ez sosem fog végetérni, és nyolcadikas koromra beletörődtem, hogy nekem már sosem lesz jobb életem, és nekem ez a sorsom, én csak arra vagyok jó, hogy mindenki belém kössön és megverjen. Az önbizalmam, és az önbecsülésem teljesen eltűnt. Már nem éreztem értelmét annak, hogy éljek egyáltalán. Mindennapi rutinná vált, hogy reggel felkelek, bemegyek az iskolába, ott a porigaláznak, aztán hazamegyek.

Ezeket a dolgokat szintúgy nem mondtam el senkinek, mert szüleimet továbbra sem akartam ezzel terhelni, nagymamámtól meg mindig azt hallottam, hogy ne panaszkodjak másoknak, mert magamnak kell tudni megoldani a problémáimat, a tanárok meg csak szimplán nem vettek észre semmit. Az iskolai bántalmazás a tanulásra is kihatással volt. Mivel utáltam az egészet ezért nem törődtem semmivel, és sorra szereztem a rossz jegyeket. Az sem segített sokat, hogy a kedves osztályfőnökömtől mindig végig kellett hallgatnom, hogy semmire nem fogom vinni, és maximum csak egy dagadt munkanélküli leszek.

Ott voltunk nyolcadikasokként 2006. májusának végén, mindössze három héttel a ballagás előtt, amikor egy olyan dolog történt, amitől valami elszakadt bennem. Talán a sok-sok év megaláztatása gyülemlett fel bennem annyira, hogy kifakadtam. Az utolsó dolog, amit meg kellett volna tennem az lett volna, hogy egy sáros botot kellett volna felvennem szájjal a földről. Nem voltam már képes rá, hogy ezt is megtegyem ezért kirohantam a teremből és a folyosón ügyelő tanárhoz mentem és elmondtam neki mindent. Mindeközben becsengettek órára, ő megkért, hogy nyugodjak le, és visszaküldött a terembe. Akkor azt hittem, hogy itt a vége, és óra után engem darabokra szednek a többiek. Mindössze tíz perc telt el az órából, amikor megjelent az iskola igazgatója és minden érintett ember kihívott a folyosóra, hogy meghallgassa tőlünk is, hogy mi történt. Én beszéltem, a többiek meg csak dühösen, fenyegetően bámultak engem. A végén a zaklatóim az igazgatóval elmentek az irodába, én pedig visszamentem a tanterembe, ahol a magyartanár egész órán a történtekről beszélt, és az egész osztályt legorombította, hogy ahelyett, hogy segítettek volna nekem, inkább végignézték, amit velem csináltak. Az óra végén szerettem volna hazamenni, de ehhez az osztályfőnök engedélye kellett, akit a tanári előtt sikerült megtalálnom. Eközben az engem zaklató osztálytársaim jöttek ki az igazgatóiból és fenyegetve mutogatták, hogy emiatt nagyon meg leszek verve. Végül nem maradtam az iskolában aznap. Lehet gyávának tűnök ezen a ponton, de olyan szinten tele voltam már feszültséggel, hogy idegileg nem bírtam már. Egyedüllétre vágytam és szerettem volna otthon jól kibőgni magam.

Amikor hazamentem, apukám pont otthon volt ebédszünetet tartani és meglepődve tapasztalta, hogy eljöttem az iskolából és elkezdett kérdezni, hogy mi történt. Nem bírtam tovább hallgatni, leültünk és mindent elmondtam neki. Az első reakciója annyi volt, hogy hülye vagyok, hogy csak a végén szólok, már a legelsőnél kellett volna. A második pedig az volt, hogy az ügyben érintett osztálytársaim szüleit felhívta és elmesélte, hogy mi is folyt itt több éven keresztül. A többi szülő megdöbbenve fogadta a történteket. Nem is gondolták volna, hogy a gyerekeik ilyen dolgokra képesek. Természetesen ezekből a dolgokból az iskola sem maradhatott ki, és a következő napra összehívták a szülőket egy rendkívüli szülői értekezletre, amin nekem is részt kellett vennem és mindent el kellett mesélnem. Szörnyű volt akkor átélni újra mindazt, amit abban azokban az években tettek velem.

Szerencsére azt kell mondanom, hogy a szülői és iskolai beavatkozásnak hála a megpróbáltatásaim végetértek. Ezek után nem volt több csicskáztatás, megalázás, és verés. Fellélegezhettem! Talán ez a hátralevő három hét volt az az időszak az iskolában, amikor úgy mentem be, hogy tudtam nincs többé pokol. De már az egésszel úgy voltam, hogy annyira mindegy, mert jön a középiskola. Új hely, új esély, és remény abban, hogy lehet jobb a helyzetem. Szerencsére a középiskolában tényleg új esélyt kaptam arra, hogy egy más szerepet tölthessek be az osztályközösségben. Ott nem volt már csesztetés, és valamilyen szinten megtanultam kiállni magamért, és meg kellett tanulnom határozottnak lenni, és kiállni magamért.

Bár az új helyen is a visszahúzódó emberek közé tartoztam, de jobban mertem nyitni mások felé, több osztálytársammal is beszélgettem, sőt osztálykirándulásokra is szívesen jártam velük.

P1020542

Azt még hozzá kell tennem, hogy egy nagyon jó osztályfőnökunk volt. Fiatal, tele energiával, és maximálisan törekedett arra, hogy összetartsa az osztályközösséget. Neki köszönhetem azt is, hogy a későbbiekben nyitottam iskolán túli tevékenységek felé, ezáltal beléptem a Komáromi Magyar-Finn Baráti Körbe, ami akkora hatással volt rám, hogy azóta sem tudok elszakadni Finnországtól.

Egy ideig még hatalmas volt bennem a düh és a harag azokkal szemben, akik sok éven keresztül megkeserítették az életem, de az évek múlásával ez teljesen eltűnt. Ma már mindez csak egy emlék, már nem fáj. Ma már pozitívan látom a világot és képes vagyok arra, hogy mosolyogjak.

IMG_6531-Edit.jpg

Ez volt hát az én történetem. Mindenkinek, aki jelenleg hasonló cipőben jár csak azt tudom ajánlani, hogy ne féljetek segítséget kérni. Ez egyáltalán nem ciki! Ha tanártól nem tudtok, akkor menjetek a szülőkhöz, vagy bárkihez, akiről tudjátok, hogy megbízhattok benne. Ha van iskolapszichológus, akkor nyugodtan keressétek fel őt is. Az ilyen esetek elkerülése végett az iskola minden dolgozójának fokozottan oda kell figyelni az iskola falain belül folyó dolgokra. Sokszor apró gyerekcsínynek vélt dolgokból alakulhatnak ki nagyon rossz tettek! A szülő és az iskola kapcsolatának pedig sokkal szorosabbnak kéne lennie, illetve a szülőknek a saját gyerekeikkel kéne sokkal szorosabb kapcsolatot tartaniuk.

Manapság az internetnek köszönhetően rengeteg szemet fel lehet nyitni. Ne tartsátok magatokban, ha valami rossz történik veletek, adjatok neki hangot!

One thought on “Velem is megtörtént

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s