Egykori státuszom az iskolában. 

Sziasztok!

Túl vagyunk a húsvéton, és itt az ideje visszarázódni a most már megszokottá vált kijárási korlátozásokkal teli hétköznapokba. Az idei ünnepi hangulat kimondottan speciálisra sikerült, hiszen a járványveszély miatt nem voltak nagy családi összeröffenések, a gyerekek nem mentek locsolkodni, hanem mindenki maradt otthon a fenekén, és mindenfajta egyéb programot talált magának. Sokan ilyenkor sorozatokat néznek, vagy, ha van kert, akkor kimennek oda pihenni, egyesek pedig az Ubul Világát olvassák és keresik azokat a mondatokat, amikbe a legkönnyebben bele lehet állni.

Alapjába véve nem terveztem erről a témáról írni, de hogyha már kis szókimondónak tituláltak a napokban, hát akkor írok erről is. Szóval a napokban burkoltan, de meg lettem gyanúsítva azzal, hogy én hazudok azzal az állításommal kapcsolatban is, hogy én csóró gyerek voltam az iskolában. Ebben az egészben annyi a legszomorúbb, hogy én ilyet sehová nem írtam le, mindössze vannak olyan emberek, akiknek a szövegértés nehézséget okoz. A szülői szégyenkezés című írásomban említettem meg azt a kis fél mondatot, hogy a szüleim az általános iskolában nem vettek meg nekem minden drága szart, hogy ne ezzel próbáljak kitűnni a tömegből, és ezáltal az osztályon belül el lettem könyvelve a csóró gyereknek, akit emiatt csesztettek.

bullying1

Az én időmben az számított menőnek, akik minden nyáron minimum kétszer mentek külföldre, évente kapott új mobiltelefont, autóval hordták iskolába, a legújabb és legmenőbb ruhákat hordta, és annyi zsebpénzt kapott, hogy a fél büfét fel tudta vásárolni a tízórai szünetben.

A szüleim nem szerették volna, hogyha ezek által tűnök ki a tömegből, és sosem akarták, hogy amiatt legyenek barátaim, mert esetleg van valamim. Vannak többen, akik úgy gondolják, hogy ezeket azért írom le, hogy szemrehányést tegyek nekik a múlt sérelmei miatt, de el kell keserítenem az ilyen kis összeesküvés-elmélet gyártó embereket, hogy én ezért még hálás is vagyok nekik, hiszen ezáltal megtanultam azt, hogy mennyire jó érzés úgy előteremteni valamit magamnak, hogy azért én dolgoztam meg, és nem csak úgy az ölembe zuttyant.

Kanyarodjunk vissza az eredeti témánkhoz. Gyerekkoromban mindent megkaptam, amire úgymond szükségem volt. Volt mindig szép, és tiszta ruhám, mégha nem is márkás cuccot kaptam, a tankönyveim mindig meg voltak vásárolva újonnan, mindig volt rendes étel és az iskolai menzás ebédre is elő volt fizetve, ezen kívül pedig, ha boltba mentünk, akkor mindig választhattam magamnak egy valamit, és nem kuss volt a nevem, ha szerettem volna valamit.

Amikor felsősök lettünk, leginkább akkor került előtérbe az, hogy kinek mije van. Mi az amivel a legjobban ki lehet tűnni a tömegből. 2002-ben lettem ötödik osztályos és ez volt az az időszak, amikor az országban egyre jobban kezdett begyűrűzni a mobiltelefonhasználat. Ugye a 90-es évek végén, az ezredfordulótra már nem volt annyira szokatlan jelenség, ha valaki zsebében megcsörrent a mobil az utcán, de ugy igazán népszerűvé a kétezres évek elején váltak.

Ebben az időben a szülők sorra kezdték el vásárolni a mobilokat a csemetéiknek akik ettől rettenetesen különlegesnek érezték magukat. Bevallom őszintén, hogy én is nagyon jó dolognak, és menőnek éreztem azt, ha valakinek mobilja volt, hiszen tudott telefonálni, sms-ezni a nagyvilággal, és a legmenőbb pedig persze, hoyg az volt, ha valaki a szünetekben a mobilján játszott, a többiek pedig azt nézhették. Emiatt én is nagyon vágytam rá. Haza is mentem az ötletemmel, hogy én mobilt szeretnék, és a legelső dolog az volt, hogy 10 indokot fel kellett sorolnam, hogy nekem miért van rá szükségem. El is mondtam 10 dolgot, hogy miért lenne jó, válaszként pedig megkaptam, hogy ebből a tíz dologból mindössze három olyan van, ami reális, de emiatt nekem még nincs szükségem rá. Egészen nyolcadikas koromig nem kaptam mobilt, mert úgy gondolták, hogy nincs rá szükségem. Komárom kisváros, ha pedig baj van az iskolában, akkor ott tudják a telefonszámokat, ez volt a legfőbb indok.

Régen volt egy olyan kijelentésem, hogy a gyerekek a leggonoszabbak a világon, de az elmúlt pár év alatt, amióta már tanítok ez a nézőpontom megváltozott. Helyesbíteném tehát arra, hogy a gyerek nem a leggonoszabb a világon, hanem a legőszintébb, és az iskolában is azt az őszinte viselkedést adja vissza, amit otthon lát a szülőktől. Általában, ha egy gyerek lenézi a társai azért, mert nincsenek meg a menő cuccai, akkor tulajdonképpen csak azt adja vissza, amit a szüleitől hall, mert a szülő is lenézi a másikat. Természetesen ez nem minden esetben törvényszerű, de jellemző. Emiatt alakulhatott ki, hogy többedmagammal egy kisebb csoportban ki lettünk kiáltva a csóró gyerekeknek, pedig közülünk tényleg csak egy-két olyan diák volt, akik nehéz körülmények közül származtak. Javarészt nekünk csak azért nem voltak meg azok az extráink, mert a szüleink nem a külsőségre adtak.

Mindenesetre csak hálásnak tudok lenni mindazért, hogy a szüleim nem csináltak belőlem egy kis divatmajmot, és bár furán hangzik, de azért is hálás vagyok, hogy csórónak tituláltak, és ezzel csesztettek, mert így legalább megtanultam, hogy nem az az értékes ember, aki a cuccaival próbál felvágni. Az aki mindig mutogatja az értékeit, azzak valamit próbál eltakarni. Nem mondom azt, hogy nem szeretem a drágább dolgokat, de általában olyankor választom ezeket, ha annak valami funkciója is van. Például a laptopomat sem azért vettem meg, mert közel fél millió forintba került, hanem mert a fotós munkám miatt szükségem volt egy grafikailag megbízható gépre. Azért pedig nem fogom megvenni a legújabb Iphone készüléket, hogy felvághassak vele mások előtt. Ruhákból is szívesen vásárolok olcsó helyekről, egyedül a farmeromat nem tudom ilyen helyen megvenni.

Elsősorban kérek szépen mindenkit, aki a cikkeimet olvassa, hogy ne csak olvasson, hanem értelmezzen is. A szó valódi értelmében véve nem voltam csóró, mindössze az iskolában skatulyáztak be egy ilyen klikkbe.

3 gondolat “Csóró gyerek voltam?” bejegyzéshez

  1. Hát igen, a külsőségek világában élünk, és a mobiltelefonok elterjedése erősen közrejátszott ebben. Bár, ez valami alapvető biológia is lehet, hiszen az erősebb, a díszesebb, a nagyobb egyedet tekinti az ellenkező nem az ideális partnernek a fajfenntartáshoz…. Szóval igazából nincs min csodálkozni, ilyen a világ, talán mindig is ilyen volt. Csak mi emberek hamis értékekkel ruházunk fel tárgyakat, amik további hamis értékeket adnak embereknek, akik birtokolják ezeket a tárgyakat.

    Kedvelik 1 személy

    1. Btw, én tényleg csóró gyerek voltam, a saját gyerekemnek (majd ha lesz, addig az unokahugaimnak) észszerű határokon belül a legjobbat igyekszem mindig megvenni, ajándékozni. Tudom, milyen érzés, amikor hamisítványt vagy ordítóan kínai vacakot hord, használ az ember, és ezért a többiek kinézik maguk közül :/

      Kedvelik 1 személy

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s