Szimpátia? Rajongás? Mánia? 

Sziasztok!

Egy kicsit félve várom, hogy hogyan fog kinézni a cikk miután megosztom, mert a jól megszokott szerkesztő felületet felváltotta a WordPress block szerkesztője, amivel annyira nem kötöttem még szoros barátságot. Mondhatnám úgy is, hogy nem leszek nagy rajongója, mint ahogyan sok más dolog létezik a világon, amiért nem rajongok.

Mára pedig a rajongást választottam témául, így erről szeretném kifejteni egy-két gondolatom. Félreértések elkerülése végett közlöm, hogy ez a téma most nem onnan jött, hogy nekem lennének rajongóim. Nincsenek, és nem is szeretném, ha lennének, hiszen az én bloggeri tevékenységem nem amiatt áll fent, hogy körbevegyem magam olyan emberekkel, akik bármit megtennének értem. A minap beszéltem egy kedves színész ismerősömmel, aki nem olyan régen tért haza New Yorkból a tanulmányai befejeztével, és előjött a szó arról, hogy milyen az élet a Brodway-en. Ezen kívül pedig megjegyezte, hogy az egyik legkedvesebb színházi emléke az volt, amikor Glenn Close-t láthatta színpadon, majd az előadás után miközben a barátaival beszélgetett.

Ismervén ezt az illetőt fel sem merült bennem, hogy Glenn Close-t meglátva az utcán hisztérikusan rohant volna hozzá közös fotót és aláírást kérni. Sőt megerősítette ezt a teóriámat, és elárulta, hogy ő nem szerette volna őt zaklatni, hiszen neki is van magánélete. Ezzel a hozzáállással pedig mélységesen egyet tudok érteni.

Sajnos azt veszem észre az emberek többségénél, hogy amint meglátnak valakit az utcán, bevásárlóközpontban, vagy bármilyen más nyilvános helyen, aki ismertebb személyiség, szerepel a televízióban, médiában, már egyből rohannak oda, és szinte se szó, se beszéd a képükbe tolják a mobiltelefont és mellettük vigyorognak, hogy közös képet készíthessenek. Talán ezzel még nem is lenne amúgy hatalmas gond, ha mondjuk ezek az emberek diszkréten intéznék ezt a dolgot, és mondjuk szépen kedvesen leszólítanák azt a bizonyos ismert embert, hogy esetleg lenne-e lehetőség arra, hogy egy közös képet készítsenek.

A fővárosban az utcákon sétálva sokszor belegabalyodok ilyen helyzetekbe, sok esetben vélek felfedezni ismert arcokat, akik velem szembe jönnek. Ma például a nagykörúton Zimány Lindával találtam szembe magam. Éppen nem akarta őt lefotózni senki akkor, de el tudom képzelni, hogy egy sarokkal odébb már belefutott valakibe, aki a fentebb említett módok egyikével próbált kapcsolatba lépni vele.

Magam részéről soha nem volt meg ez a nagy rajongás, mármint az a tipikusan meglátok valakit és utána rohanok, és addig toporzékolok, amíg nem kapok vele egy közös fotót, vagy nem beszélhetek vele két szót. Sok színészt és zenészt kedvelek, de számomra ők ugyanolyan emberek, mint mások. Talán az egyik legviccesebb történetem Csordás Ákoshoz köthető, akit egy belvárosi kávézó  pultosaként ismertem meg, ahol koradélutáni uzsonnámat szoktam fogyasztani régebben. Ebben a kávézóban mindig összebarátkoztam a pultosokkal, hiszen szinte csak én voltam az egyedüli vendég abban az idősávban. Ákossal is így történt, és őszintén szólva fogalmam nem volt róla, hogy ő amúgy az X-Faktorban szerepelt, és több héten keresztül volt látható a TV képernyőjén. Mindezt akkor tudtam meg, amikor anyukámék céges bulijába őt hívták meg meglepetés vendégként énekelni. Számomra ő emiatt nem változott semmit, ugyanaz a személy, akit akkor megismertem a pultban. Ha véletlenül összefutunk valahol, mindig megálunk egy pár percre váltani néhány szót.

Az emberekben azt kéne tudatosítani, hogy ezek az ismertebb emberek, akik a médiában szerepelnek ugyanúgy élik az életüket, és nem arra vágynak, hogy lépten nyomon idegenek állítsák meg őket. Lehet rajongani valaki iránt, de nem szabad átlépni egy bizonyos határt, és sokszor sokan nem tudják, hogy hol húzódik ez a bizonyos határvonal. Csak a saját kis vágyaink, a Facebook-on való magamutogatási kényszerünk miatt nem szabad senkit sem kellemetlen helyzetbe hozni.

Szerintem nem rossz dolog, ha kedvelünk bizonyos előadóművészeket, alkotókat, “hírességeket”, de az egészséges rajongást nem szabad hagyni, hogy átcsapjon mániába, vagy időnként zaklatásba. Az élni és élni hagyni elv híve vagyok. 🙂

Egy gondolat “Rajongás” bejegyzéshez

  1. Én soha nem tudnám elképzelni, hogy nekem rajongóim legyenek, nem is űztem soha ilyen foglalkozást, de azt nagyon szeretném, ha minél több ember minél több dologban hallgatna rám. Talán ezért is írok blogot.

    Kedvelés

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s