Vajon mi a helyzet nálam?

Sziasztok!

Már régebben is írtam arról, hogy milyen a munkához való hozzáállásom és pláne akik régóta követnek azok tudják, hogy számomra a munka az ami az életben az igazi extázist meg tudja adni és nem tudok nélküle élni. Számomra a munka nem nyűg, de az is igaz, hogy számomra nagyon fontos, hogy olyan munkám legyen, amit élvezettel tudok csinlni.

Mindenesetre ez nem mindig volt így az életemben, mert a lusta korszakomban diákként a nyári szünetekben sosem mentem el dolgozni. Ezt sok esetben a családom egyes tagjai szóvá is tették, de akkor talán úgy álltam az egészhez, hogy ráérek dolgozni akkor, ha már elvégeztem az iskolát. Olyan hatalmas igényeim nem voltak, nem jártam el bulizni, hiszen nekem a kamaszkorom a bezárkózásról szólt, akkor nem voltak barátaim és szociális életem sem, így tulajdonképpen nem is volt mire pénzt költenem.

Érettségi évében léptem be a Komáromi Magyar-Finn Baráti Körbe, ahol úgymond elkezdtem dolgozni, de ez mindössze karitatív tevékenység volt és nem kaptam utána bérezést. Az érettségi utáni egy évem volt az az időszakom amikor nagyon sok minden megváltozott bennem, átértékeltem a dolgokat és elkezdtem változtatni az életstílusomon. Ekkor jött egy olyan lehetőség, hogy egy anyuka keresett fel a volt tanítónénimen keresztül, hogy foglalkozzak a 16 éves fiával, aki előrehozott érettségire készül. Eljött hát az az idő, hogy egyik nagy vágyam egyik lépcsőfokára lépjek és angolt taníthassak. Örömmel mondtam igent a felkérésre, csak azt kellett kitalálnom, hogy hogyan vitelezzem ki. Szerencsére a szüleim mindig is partnerként kezeltek és azt mondták, hogy őket nem zavarja, ha heti két alkalommal másfél órát a konyhában tanítok.

Barni körülbelül másfél évig járt hozzám, ezidő alatt először sikeres előrehozott érettségit tett, majd a B2 nyelvvizsgát is szép eredménnyel teljesítette. ezidő alatt jöttem rá, hogy nekem ez az emire szükségem van, hogy valami hasznosat csináljak az életben. Persze ez még nem olyan hű, de komoly munka volt, de az egyik legjobb kezdése annak, ahol most tartok.

Miután Barni befejezte nálam a tanulmányait hatalmas űrt éreztem. Abban az évben kezdtem az egyetemet, így tulajdonképpen volt elfoglaltságom bőven, de mégis úgy éreztem, hogy hiába tanulok mégsem élősködhetek a szüleimen állandóan. Mindenesetre nem hirdettem magam akkor, mert a napi ingázás miatt nem is nagyon tudtam volna hétköznaponként megoldani a “konyhai” angolt akkor.

Ekkor jött egy újabb lehetőség, amit szintén hülye lettem volna kihagyni. Szalai Nóri keresett fel, hogy szüksége lenne egy plusz emberre és szeretné, hogyha egyetem mellett félállásban beállnék dolgozni az 5 Perc Angolhoz. Teljesen sokkba kerültem, hiszen Nórit ismertem már előtte is, de azért mégiscsak egy országosan ismert magazin szerkesztőségébe lettem meghívva dolgozni. Mindenesetre hezitálás nélkül igent mondtam és itt kezdőött el egy olyan dolog, ami meghatározta az életem nagy részét. Napi négy órát töltöttem munkával az irodában, kivéve havonta egyszer azt az időszakot, amit lapzártának nevezünk. Ez az a helyzet volt, amikor a munkaidőn túl is dolgoztunk, hogy időben elkészüljön a magazin. Talán ekkor kezdődött el a munkamániám. Egyre gyakrabban fordult elő, hogy egy-egy plusz munkát bevállaltam a munkaidőmön túl. Akkor még szerettem home office-ban dolgozni. 🙂

Az újabb váltás 2015-ben jött. Bár nagyon szerettem az 5 Perc Angolos munkámat, egy idő után azt kezdtem érezni, hogy monotonná kezd válni és egyre kevésbé éreztem benne a kihívást. Mondjuk ehhez nagyban hozzátett az akkori helyzetem a Károli egyetemen és az egyik nap eljutottam arra a szintre, hogy felmondjak. Ott nagyon sok minden összejött akkor és azt éreztem, hogyha nem lépek, akkor visszakerülök arra a szintre, ahonnan elkezdődött a személyiségfejlődésem a középiskolai éveim után. Nem szerettem volna ezt és váltásra volt szükségem. Én barom állat, akkor kitaláltam, hogy akkor főállású egyetemista leszek és nem akarok dolgozni amíg le nem diplomázom. Ennek természetesen nem ez lett a vége. A magazintól augusztus végén jöttem el és mindössze egy hónapig tudtam főállású egyetemista lenni, mert szeptember végén csörgött a telefonom és a volt privát angoltanárom hívott, hogy szeretné, ha a nyelviskolában tanítanék. Abban a nyelviskolában, ahol én is megtanultam az alapokat.

Egy újabb hatalmas álmom vált valóra és ezzel egyben az egyetemi létem is megnehezedett, hiszen ott nagyon nem nézték jó szemmel sem a szaktársaim sem az oktatóim, hogy az egyetemi éveim alatt nyelviskolában és alapítványi iskolában is tanítok egyszerre. Igen ez a lehetőség kettő volt az egyben, mert amikor elkezdtem a nyelviskolában dolgozni ezzel egyidőben kaptunk egy felkérést, hogy külsősként járjunk ki tanítani az egyik komáromi alapítványi iskolába, így 23 éves koromban szó szerint be lettem dobva a mélyvízbe mindössze azzal a minimális pedagógiai tapasztalattal, amit én a Károlin tanultam. Mondhatom azt is, hogy az egy munkahelyem után egyből kettőt kaptam cserébe. Nem volt egyszerű összemenedzselni mindent. Majd csak hogy fokozzam az élvezeteket egy év kihagyás után más külsősként visszatértem az 5 Perc Angolhoz, így az egyetem mellett tulajdonképpen már három helyen tevékenykedtem egyszerre. Ez volt az az időszak, amikor a munkamániám elkezdett kiteljesedni.

A későbbiekben a rossz egyetemi légkör miatt a mérleg a munka irányába kezdett fordulni és már többet dolgoztam, mint amennyi időt a tanulmányaimra szenteltem. Időközben az alapítványi iskola megszűnt, de ezzel egyidőben egy újabb felkérést kaptam egy másik állami fenntartású középsikolából, hogy vállaljak óraadói állás. Ezt leginkább szakmai tapasztalatszerzés céljából vállaltam be, hiszen az egyetemen mindig csak az elit gimnáziumokról lehetett hallani, a szakmunkásképzőkben uralkodó állapotok az egyetemi hallgatók számára ismeretlen. Nekem három éven keresztül volt lehetőségem tapasztalatot szerezni, hogy milyen is az igazi valóság. Ebben az időben heti 25-28 órát tanítottam a nyelviskolában, heti 10 órát a szakmunkásképzőben, a magazinnál is dolgoztam és nem utolsó sorban volt egy egyetemem is, amit olyan szinten megutáltam a végére, hogy két passzív félévet vettem fel, majd átmentem az ELTE-re. Ebben az időszakban volt a munkamániám a csúcsponton. Azért ez már egy olyan állapot volt, amit én is nagyon soknak éreztem és megint kellett egy kis változás.

2019 júniusában, a tanév végével felmondtam a szakmunkásképzőben. Tök jó volt az a három év, rengeteget tanultam a köznevelésről és arról, hogy hogyan kell a diákokhoz viszonyulni egy ilyen intézményben. Hatalmas büszkeséggel tölt el, hogy ezek a tanítványaim a mai napig hangosan köszönnek, ha meglátnak az utcán, némelyikükkel pedig néhány szót is szoktam váltani. Jó volt ez az időszak, de elég volt.

Jelenleg az ELTE hallgatója vagyok, 2015 óta a nyelviskola most már majdnem rangidős tanára, és az 5 Perc Angol egyik külsős dolgozója. A hét minden napját munkával és tanulással töltöm. Szabadidőm igencsak csekély, amin a szüleim és a barátaim is “harcolnak”, hogy kivel mikor találkozzak. 😀 Sokan kérdezik, hogy nem bánom-e azt, hogy a fiatalságomat a munkának áldozom ahelyett, hogy szórakoznék, buliznék, vagy kikapcsolódnék valahol. Illetve ilyenkor jön még az a tábor, akik próbálják belemagyarázni, hogy biztos csak a pénz miatt csinálom, de nincs benne élvezetem. Hülye lennék azt mondani, hogy nem a pénz miatt csinálom, hiszen mindenki abból él és én nem túlélni, nem megélni, hanem élni akarok. Nem azon akarok gondolkodni egy boltban, hogy meg tudok-e venni valamit. Viszont nekem ez a buli, ez a kikapcsolódás, ez ad örömet. Imádom látni ahogyan a tanítványaim abból a tudásból profitálnak, amit tőlem kapnak meg. Ez maga a csoda, ezért megéri sokat dolgozni.

Napjainkban is sokszor előfordul, hogy pár napig eltűnök, csak korlátozott mennyiségben adok magamról életjelet, vagy nem vagyok elérhető a közösségi médián. Ilyenkor nem kell megijedni, nem esik bajom, mindössze dolgozom. És mint tudjuk, ha munka van, akkor az az első és csak azután jöhet a többi. 🙂

2 gondolat “Munkamánia vagy hivatástudat?” bejegyzéshez

  1. A munkamánia és a hivatástudat ugyanaz. Kívülről nézve munkamániának hívják, belülről nézve hivatástudatnak. És egyáltalán nem rossz dolog, egészen addig, amíg nem okoz függőséget, nem megy az egészséged rovására, és tudsz mit kezdeni a szabadidőddel, ha mégis van.

    Kedvelés

  2. Munkamánia? Hivatástudat??? Oh drága Gergő itt olyan kifejezéseket használsz, amikről fingod nincs, hogy mit jelentenek. KARRIERISTA VAGY!!! Fontos emberek seggét nyalod hogy legyen tered megmutatni magad, ezáltal a középpontba kerülve. A családodat meg eldobtad magadtól hogy szerepelhess öt krajcárért!

    Kedvelés

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s