…vagy mégsem?

Sziasztok!

Bizonyára mindannyian hallottuk azt a bizonyos mondatot, ami úgy kezdődött, hogy “majd visszasírod még…”. Szinte már óvodáskortól plántálják a gyerekekbe, hogy az élet csak egyre nehezebb és kűzdelmesebb lesz. Egyesek szerint ez egy jó példa arra, hogy a gyerekek megtanulják a mindennapok gondjait és már ideje korán realizálódjon bennük, hogy az élet nem mőka és kacagás. De ennek tényleg így kell lenni? Tényleg mihamarabb ki kell égetni őket, hogy undorral és gyomorgörccsel fogadják az új dolgokat az életben.

Én is már az óvodai ballagásomon azt hallottam egyes szülőktől, hogy végetér a jóvilág, a mindennapos játék és majd visszasírjuk majd az óvodát az iskolai éveink alatt. Fura, mert nincsenek rossz emlékeim az oviról, nem is mondom, hogy nem szerettem, de mindig is vágytam arra, hogy iskolába mehessek. Lehet azért, mert nagycsoportosként már tudtam írni és olvasni. Nem féltem egy percig sem attól, hogy nem lesz majd reggeltől délutánig tartó játék, hanem, hogy tanulni kell. Vágytam a kihívásra és arra, hogy elmehessek egy ovi mellett, ahol büszkén mondhatom már, hogy iskolás vagyok. Sőt, kimondottan büszke voltam, amikor az egyik nyílt napon jöttek az óvónénik és megnézték, hogy hogyan működünk egy tanórán.

Az általános iskolával nagyon vegyes érzelmeim vannak, mert annak ellenére, hogy egy visszahúzódó, nem kimondottan barátkozós fajta voltam az első négy évet egész jól éltem meg, majd a felső tagozat volt az, ami egy kicsit a lelkemet elíndította a lejtőn. Ezek mind olyan dolgok, amik szépek is voltak, meg csúnyák is, de egyik után sem vágyom vissza. Ezeket mind akkor kellett megélni és szép vagy kevésbé szép emlékként megőrizni. Ha belegondolok, akkor ez is egy olyan tipikus magyar mentalitás, hogy próbálunk a múltban élni és mindig csak a rossz, bántó és sértő dolgokat nézni. A magyarok java sosem előre tekint, hanem a múltba. Ez pedig nagyon sok szempontból baljós árnyakat húz rá a társadalmunkra.

Általában a középiskolai évekre szokták azt mondani, hogy az ember életében ezek a legszebb évek, hiszen ezidő alatt fejlődik ki a jellem, lesz gyerekből serdülő, majd felnőtt, első szerelem, első berúgás, stb… Természetesen a ballagáson itt is elhangzik, hogy életünk legszebb időszaka zárul ezzel és az érettségi megszerzése után már mi is annak a bizonyos nagybetűs életnek leszünk a részesei… Nos, én ezzel valahogyan nem tudok egyetérteni. Rendben, szép éveim voltak a középiskola alatt, bár számomra inkább azért volt szép, mert itt már nem voltam iskolai bántalmazás áldozata, viszont emiatt a szociális életem egyenlő volt a nullával. Illetve nem érzem úgy, hogy az én jellemem ezidő alatt fejlődött volna ki, vagy, ha ez tényleg így történt volna, akkor már rég mániás depresszióval kezelnének pszichiátrián. Egy ember soha nem 18 éves korára lesz igazán felnőtt. Sem fizikailag, sem szellemileg, jellemben pedig egyáltalán nem. Sőt a jellem az egy olyan dolog, ami nem áll meg a fejlődésben, az folyamatosan változik sok-sok külső és belső tényező befolyása által.

Szerintem egyik életkorra sem lehet azt mondani, hogy egységesen az az élet legszebb időszaka, hiszen mindenki másképp és máskor éli meg a szépet és a boldogságot. Igazából az egész az egyén életfelfogásán múlik. Ezért is lenne jó a visszasírás helyett azt tudatosítani, hogy lezárul egy szakasz, de ezzel eggyel nyílik egy új, ami új élményeket és tapasztalatokat nyújthat. Nagyon fontos, hogy előre kell tekinteni, nem hátra. A múlt, ahogyan a neve is mutatja elmúlik egyszer és ugyanoda nem tudunk visszatérni, azt el kell raktározni az emlékek közé. Bízom benne, hogy egyszer eljön az az élet, hogy nem a múlt sérelmeiben fogunk élni, hanem kinevelünk egy olyan generációt, akik nem félnek szembenézni a jövővvel és arra nem nyűgként, hanem kihívásként fognak tekinteni.

Semmit nem sírok vissza, akármennyire is jó volt. Az emlékek megmaradnak!

Egy gondolat “Majd visszasírod még…” bejegyzéshez

  1. Én úgy tapasztaltam, hogy az ember életében mindig van jó is, rossz is, változó arányban. Vannak jobb és rosszabb időszakok, de olyan is van, hogy egy szempontból jobb, más szempontból rosszabb egy időszak, mint előtte vagy utána. De ha mégis ki kellene emelni egy vagy több legjobb időszakot, akkor vagy az egyetemi éveimet mondanám (1999-2004), vagy a Mensa-tagként töltött időt (2008-2009), vagy azt a néhány évet, amikor egy szakmai blogmagazin környezetvédelmi csapatát vezettem (2011-2013), esetleg azt, amikor főállásban voltam egy zöld szervezetben, ahol előtte önkénteskedtem (2014-2016). Nem is csak egy korszak jutott eszembe, hanem rögtön 4… (És a legrosszabb? Talán amikor elváltak a szüleim 1998 december 8-an, beleértve kb 1-másfél évet előtte, a kezdetektől, és még kb. ennyit utána is, amíg nagyjából rendeződtek a dolgok. Azért csak nagyjából, mert az lett volna az igazi, ha újra együtt lettek volna, de ez soha nem történt meg, most meg már édesapám 2017-ben történt halála miatt már nem is lehetséges. De legalább mindkettőjükben volt annyi becsület velem és az öcsémmel szemben, hogy egyik sem házasodott újra és egyiknek sem lett külön gyereke. Persze mindkettőjüknek voltak új kapcsolatai, édesanyám adta fel hamarabb a próbálkozást, neki már 2003-tól nincs senkije, de már megszokta, nem is keres senkit.)

    Kedvelés

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s