Én így vonatozom. Egy újabb random, bugyuta írás. 😀 

Sziasztok!

Nem is kezdhetném jobban a ma késő esti cikkemet, minthogy a legjobb gondolatok, és ötletek a vonaton ülve pattannak ki a fejemből. Itt tudok mindössze picivel több, mint egy órára kikapcsolni, és összeszedni a gondolataimat. Már reggel is terveztem, hogy írok valamit, de túlságosan is álmos voltam, és inkább csak sorozatot néztem, ahelyett, hogy megörvendeztettelek volna titeket egy írással. Amúgy képzeljétek el, nem is olyan régen az egyik tehetséges fotós instagramos illetővel beszéltem, és akkor is jött egy nagyon jó gondolat. A nyáron szeretnék összehozni, egy fotós túrát, aminek az lenne a lényege, hogy 10-12 hobbi fotós összegyűlne, és egy kirándulás keretein belül meglátogatnánk valami szép helyet, ahol aztán mindenki elengedhetné a kreativitását. Remélem összejön, és lesz olyan ember, aki ezt a bugyutaságomat is támogatni fogja.

Na, de térjünk vissza az eredeti témához, ami szintén az én életemről fog szólni, ha már egy ilyen egomániás, állítólagos önjelölt sztár vagyok. Most arról fogok nektek írni, hogy a vasút milyen szerepet tölt be az életemben. Sokan most azt fogják írni, hogy biztos a közlekedés, és a vonatok iránti szeretetemet fogom most itt kifejezni, de sajnos ezeknek az embereknek most csalódást kell okoznom. Bár gyerekkoromban, nagymamámmal nyaranta heti programnak számított, hogy kiültünk a komáromi vasútállomásra, és néztük az érkező, és induló vonatokat, de ennek ellenére nem vállt a mániámmá.

Az állandó ingázás először 2011-ben lett az életem része, amikor Győrben elkezdtem a fotós iskolában tanulni. Igaz nem napi szinten, de hetente egyszer, szombatonként utaztam. Emlékszem marhára ki voltam akadva, hogy Győr felé csak minden második órában ment a piros motorvonat, és rendszerint a 7 órási vonat régi típusú, gyors vonat volt, aminek az állapota, hát… khm… inkább nem mondok semmi ide nem illőt. Mindenesetre azóta tartok magamnál fertőtlenítő gélt.

A vonatozás akkor vált napi szintűvé, amikor a fotós képzés elvégzése után Budapesten belevágtam az egyetembe, nappali képzésen, így nem volt választás, minden nap be kellett járnom. Akkor tanultam meg, hogy létezik hajnali 4:30, és hogy milyen érzés téli reggeleken a peronon fagyoskodni a -10 fokban, ha késik a vonat. Általában a 6 órási személyvonattal jártam a Déli pályaudvarig, ami 1 óra 49 perc alatt ért be. Akkor még nem volt wifi a fedélzeten, és konkrétan az életemet eluntam, amíg felértem, de legalább elmondhattam, hogy az “új”, piros személyvonattal járok, ami kulturált, és halk.

Mindeközben az első egyetemi tanévem befejeztével elkezdtem dolgozni az 5 Perc Angolnál, ahol a munkavégzéshez mindössze egy laptop és egy internetkapcsolat kellett, de ennek ellenére bejártam dolgozni az irodába, mert szerettem, hogy van egy munkahelyem, egy saját helyiségem, saját asztallal. Ezáltal a nyári szünetre is maradt az ingázás. Ez a napi ingázás egészen 2016-ig ment, amíg barátaim fel nem ajánlották, hogy azokon a napokon aludjak náluk, amikor egyetem van, ezáltal megkönnyítve a helyzetemet, hogy ne naponta zötyögjek.

Időközben megszűnt a munkám az 5 Perc Angolnál, és elkezdtem tanítani Komáromban, így a napi vonatozás megmaradt az életem része. Hivatalosan 2017 szeptemberétől Budapesten lakom, így most Komáromba ingázom hétfőn, szerdán, és péntekenként. A Keleti pályaudvar közelsége nagyban befolyásolta az utazási szokásaim változását. Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy a Keletitől 5 percnyire lakom, így reggelente háztól indulok, és esténként házhoz visz a vonat.

IMG_0232_2.jpg

Szóval a Keleti közelsége miatt átszoktam az Intercity vonatokra, amin szerencsére nem fenyeget az a veszély, hogy ne tudnék ülve utazni, hiszen, ha megveszem előre a jegyem, akkor 95%, hogy tudok helyjegyet venni. Illetve, amióta átszoktam az 1. osztályra azóta a kocsiosztály-különbözeti jegyet is meg kell váltanom. Ilyenkor szoktam megkapni, hogy egy sznob köcsög vagyok, amiért az első osztályon utaztatom a fenekem, de ahhoz, hogy nyugodtan tudjak utazni, és ne kelljen a tömeget bámulni, ahhoz nekem ez megér plusz 450 Forintot.

Az Intercity-re váltással jócskán lecsökkent a menetidő is, hiszen a személyvonattal ellenben, ami 27 helyen áll meg Komáromig, addig az Intercity csak Kelenföldön, Tatabányán, és Tatán. Ezáltal egy óra alatt megteszem azt a távot, amit korábban 1 óra 49 perc alatt tettem meg.

Szerencsére az IC kocsik többsége kulturált, nem mocskos, és nagy előnynek tartom azt is, hogy nem mindenkit engednek IC fedélzetre jegyvizsgálónak, ezáltal a kedvenc, bunkó jegyvizsgálómmal évek óta nem kellett találkoznom. 😀

A késés az már egy komolyabb dolog. A MÁV-nak soha nem volt erőssége a pontosság. Annak ellenére, hogy az IC szerelvények jóval kevesebbet késnek, mint a személy vonatok, azért sokszor itt is előfordul, hogy vagy nem indul ki időben a vonat, vagy nyílt pályán kell megállni, és várni, így sokszor 10-20-30 perces késések alakulnak ki. Az eddig legdurvább késés 180 perc volt, de szerencsére volt annyi energia a laptopom aksijában, hogy hazáig kibírta.

Rendszerint két kérdés van amit még sokszor fel szoktak tenni, amikor kiderül, hogy Budapesten lakom, de mellette Komáromban dolgozom. Ebből az egyik az, hogy miért nem költözöm vissza Komáromba? Erre nemes egyszerűséggel az a válaszom, hogy 27 évesen nem feltétlenül szeretnék napi szinten a szüleimen lakni, mert így is sok mindenben segítenek. Ezen kívül Budapest olyan szinten a szívemhez nőtt, hogy nagyon fájna elköltözni.

A másik kérdés pedig mindig az, hogy miért nem mondok fel Komáromban, és miért nem keresek valami pesti állást? Ez pedig azért van, mert a nyelviskolában nagyon szeretek tanítani, és azt csak amiatt nem hagynám ott, mert nem Komáromban lakom. A németek, osztrákok rendszerint napi 1 órákat utaznak azért, hogy munkába menjenek. Ezen kívül a fővárosban is elzötykölődik az ember egy órát a munkába, ha több átszállással kell menni villamoson, metrón, vagy buszon. Továbbá idáig bárhol dolgoztam, azokra a helyekre úgy hívtak, és nem én jelentkeztem, szóval, ha nem hívnak új helyre, addig egyáltalán nem gondolkodom váltásban.

Ennyi lett volna az én esti vonatozós történetem, amit szintén egy vonatút alatt írtam, hiszen, amikor ezeket a sorokat írom éppen a Duna fölött haladok át a Rákóczi híd, és a Nemzeti színház mellett.

Ti milyen gyakran utaztok vonattal? Történeteiteket, tapasztalataitokat osszátok meg velünk vagy itt a cikk alatt komment formájában, vagy a Facebookon. 🙂

One thought on “Hív a vasút, vár a MÁV

  1. Én ritkán utazom, de mindig szívesebben utaztam vonattal, mint busszal. A vonatról valahogy a kilátás is szebb, és megnyugtató érzés utazni rajta. Most már minden járművön jól vagyok, de gyerekkoromban autóban és buszon gyakran voltam rosszul. Vonaton soha. Amúgy én soha nem laknék Budapesten, de vonattal menni dolgozni biztos jó lehet. 🙂

    Kedvelés

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s